A test mindig kommunikál velünk

A test mindig kommunikál velünk

A fájdalom ritkán ott kezdődik, ahol először megérezzük.

Nap mint nap érkeznek a klienseim hozzám különféle panaszokkal, testszerte eltérő intenzitással és más-más megéléssel.

Fizioterápiás oldalról precízen feltérképezhetjük az adott területet. Számtalan eszköz áll rendelkezésünkre a kivizsgálási folyamat során: vizsgáljuk a lokális jeleket, az izmok állapotát, az ízületek mozgástartományát, és még hosszasan sorolhatnám azokat a szempontokat, amelyek egy állapotfelmérés részét képezik. Ezekből természetesen egy összetett képet kapunk a test aktuális fizikális állapotáról.

Ha azonban ilyen egyszerű lenne a helyzet, valószínűleg sokkal többen élnének teljesen panaszmentesen.

A mozgásszervek alul- vagy túlterheltsége sok esetben a szemmel látható jelek alapján is felismerhető. Az elmúlt évek vagy akár évtizedek érzelmi és mentális terhei azonban jóval mélyebben húzódhatnak.

Mindenkinek más a tűrőképessége. Egyrészt fizikailag, másrészt az elme és a lélek kihívásai is eltérően hatnak ránk.

Másból jövünk.

Múltbeli és jelenlegi megélések, pozitív és negatív élmények, tapasztalatok, különféle alkalmazkodási stratégiák, régen rögzült és újonnan tanult megküzdési módok formálnak bennünket. Ezek és még számtalan más tényező befolyásolja, hogyan reagálunk az élet fordulataira, a kihívásokra vagy éppen a lehetőségekre.

Ezeket a helyzeteket egy ideig megdolgozzuk a gondolatainkkal. Érzések és érzelmek keringenek bennünk, amelyeket a mindennapok ritmusa miatt gyakran félresöprünk, elnyomunk, vagy – a legjobb szándékkal – újraértelmezünk és megmagyarázunk magunknak.

Az élet pedig megy tovább.

Csakhogy ami odabent zajlik, gondolat- és érzelemszinten, az szoros együttműködésben áll a fizikai testünkkel.

Gondoljunk csak egy olyan helyzetre, amikor egy fontos eseményre készülünk. Tele vagyunk izgalommal, járnak a gondolataink, vajon hogyan sikerül majd minden. Forgatókönyveket gyártunk, tervezünk, készülünk.

Vagy nem is gondoljuk ennyire tudatosan végig, mégis ott van bennünk egy érzés, amely megváltoztatja a testünk működését. Felhúzott vállak, fokozott izomfeszülés, hideg kezek, különös érzés a gyomorban – és még el sem döntöttük, hogy pozitív vagy negatív izgalomról beszélünk.

Egy gondolat. Egy érzés. Egy stresszhelyzet.

Máris képes megváltoztatni a testünk állapotát.

Hova tovább, a fenti példa és a hozzá hasonló élmények gyakran lefutnak az életünkben. Teljesen természetes jelenségekről van szó.

A szervezetünk ingert kap – például egy hirtelen hang megijeszt bennünket –, reagál rá, érzékeljük a helyzetet, a testünk összerezzen. Ezután értékeljük a történteket: nincs nagy baj, nincs valódi veszély. A reakció lecseng, megnyugszunk, és rövid idő múlva talán már el is felejtettük az egészet.

Ez egy természetes élettani folyamat. A szervezetünk így válaszol a minket érő ingerekre.

Ha azonban valami ismétlődően jelen van a mindennapjainkban, idővel képesek vagyunk hozzászokni. Ez szintén a szervezetünk természetes működésének része. Hiszen nem lenne praktikus, ha minden apró zajra ugyanazzal az intenzitással reagálnánk. Alkalmazkodunk.

És ez nemcsak a számunkra kellemetlen ingerekre igaz.

A pozitívnak megélt helyzetekhez is alkalmazkodunk.

Hogy kinek, melyik inger mit jelent, az teljesen egyéni. Van, akit zavar egy kakas hajnali kukorékolása, míg más számára ez a világ egyik legtermészetesebb hangja.

Ugyanez figyelhető meg akkor is, amikor a testünket érő terhelésről beszélünk.

Hogy a saját szakterületemből hozzak példát: van, aki rutinból lefut egy félmaratont, míg másnak már az is komoly kihívást jelent, hogy néhány métert kocogjon a parkoló autójáig.

Ez a különbség önmagában is sokat elmond arról, milyen elképesztő alkalmazkodóképességgel rendelkezik a szervezetünk.

Ha a szervezetünk fokozatosan alkalmazkodik a terheléshez, és lépcsőzetesen haladunk előre – legyen szó fizikai vagy érzelmi megpróbáltatásokról –, akkor ez egy gyönyörű folyamat. A testünk és az idegrendszerünk folyamatosan tanul, alkalmazkodik és fejlődik.

Sokat elvisel a testünk.

Sokat elvisel a lelkünk.

De mindenkinél máshol húzódnak a határok.

Én azonban úgy gondolom, hogy a szervezet ritkán egyik napról a másikra éri el ezt a pontot.

Mielőtt átlépnénk a saját határainkat, rendszerint van egy időszak, amikor a testünk már próbál kommunikálni velünk.

Ahogy a klienseimnek is gyakran szemléltetem: amikor egy számlát kell befizetnünk, általában nem rögtön a pótdíjas felszólítás érkezik meg.

Először kapunk egy emlékeztetőt, hogy közeledik a befizetési határidő.

Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, később újabb értesítés érkezik.

Még ekkor is dönthetünk úgy, hogy ráérünk foglalkozni vele.

Végül azonban megérkezik a pótdíjjal terhelt számla, vagy akár a szolgáltatást is felfüggeszthetik.

Sokszor a szervezetünk is hasonló módon működik.

Nem egyik pillanatról a másikra „romlik el”.

Először finom jelzéseket küld.

Olyan tüneteket, amelyeket könnyen félresöprünk, megmagyarázunk vagy egyszerűen hozzászokunk.

Pedig ezek gyakran nem ellenünk vannak.

Éppen ellenkezőleg.

Értünk.

Azt próbálják jelezni, hogy a szervezetünk egyre nehezebben birkózik meg azzal, ami nap mint nap éri.

Éppen ezért, amikor valaki panasszal érkezik hozzám, nem csupán a tünetet szeretném megérteni.

Hanem magát az embert is.

Mert egy megjelenő elváltozás mögött sokszor olyan, egymásra épülő tényezők húzódnak meg, amelyekre első pillantásra talán nem is gondolnánk.

Természetesen nem vagyunk mindent tudók, és nincs minden kérdésre egyértelmű válasz.

De egy alapos állapotfelmérés során gyakran olyan összefüggésekre derülhet fény, amelyek apró lépésekben korrigálhatók.

És sokszor éppen ezek az apró változtatások vezetnek a legnagyobb, tartós eredményekhez.

Hiszen ilyenkor nemcsak az aktuális panasz enyhülhet, hanem olyan területekre is rálátást kapunk, amelyek később akár újabb problémák forrásává válhatnának.

Számomra ez jelenti a valódi megelőzést.

Így gondolkodom a munkám során, és ezt a szemléletet szeretném átadni a klienseimnek is: hogy figyelemmel, megértéssel és türelemmel forduljunk önmagunk felé.